Az Erdélyi Kárpát Egyesület kirándulása a Máramarosi-havasokban

Az EKE fiataljai a hétvégét a Máramarosi-havasokban töltötték. Íme a beszámoló:

"Pénteken fél 5-kor találkoztunk Szatmárnémetiben, egy bevásárlóközpont parkolójában. Autóval indultunk el Borsa irányába, "Leordinánál" tértünk le, majd rövid repedeai (kocsmai) megálló után, már majdnem sötétben, a Havasmező (Poienile de sub Munte) felső végén álló erdészház udvarán állítottuk fel sátrainkat.

Másnap felszedtük sátrainkat, megreggeliztünk és az autókat letettük a faluban lévő üzlet előtt. Ragyogó napsütés kísérte az indulásunkat, az égbolt teljesen felhőtlen, és ez a tökéletes időjárás, nagy szerencsékre, másnap estig végigkísért, talán egy kicsit a kelleténél melegebb is volt.

Utunk kezdetén áthaladtunk a Szokoló (Socolău) patak felett. Elhagyva a falu utolsó házait, az út egyre inkább ösvénnyé szűkült, és meredekké vált. Az ösvény először jellegzetes kaszálóházak között, illetve azok udvarain keresztül szerpentinezve emelkedett, majd egy beszűkülő völgykatlan peremén jobbra fordult, beérve egy ritkás erdő részbe, innen egészen a Mihailec főgerincéig folyamatosan emelkedve, végig északi irányba tartott.

Az erdőben patakok és tiszta vizű források biztosították az ivóvíz-utánpótlást. Kiérve egy nagyobb tisztásra, hosszabb pihenőt tartottunk. Továbbmenvén, az erdő nemsokára véget ért. Kiértünk egy füves területre, itt egy esztena mellett találtuk magunkat, ahol igencsak össze kellett zárjon a társaság, hogy a nagyobb juhászkutyák végül is meghátráljanak.

Folytattuk utunkat a meredek emelkedőn, majd egy ponton, ahol a Mihailec oldalsó gerince felmagasodott előttünk, a jelzett út a szintvonalon vezetett a gerinc jobb oldalán, egészen a főgerinc aljáig, majd hosszú kapaszkodó következett a magas kiszáradt fűben, hogy kiérhessünk a Mihailec főgerincére.

Nemsokára, azon a ponton, ahol a mellékgerinc merőlegesen a főgerinchez csatlakozik, elértünk egy nyerget (kb. 1550-1600 méter magasan), ahonnan először pillantottuk meg a Várkő, illetve a Mihailec csúcsokat, és csodálatos kilátás nyílt minden irányban

A gerinc nyugati végén értük el az 1918 méter magas Mihailec csúcsot. Itt néhány régi világháborús lövészárok maradványai láthatók. A kilátás minden oldalra lenyűgöző. Az alacsony páratartalmú levegőben messze el lehetett látni: keleten-délketen a Radnai havasok, délen a Ţibleş, nyugati irányban a Kakastaréj, a Rozsály, északnyugatra előttünk alig néhány kilométerre a Pop Iván ukrán oldalára. Még közelebb tőle - egy kissé jobbra, ott a Várkő, ezután sorban északra, valamivel távolabb a Kárpátok ukrajnai része, közöttük a Hoverla és a Feketehegy... néhány csak a fontosabbak közül. E csodálatos táj csak - a minden hegyoldalaban feltűnő - erdőirtások sebhelyei miatt válik lehangolóvá.

Ugyancsak megpillantottuk a Mihailec és a Várkő közötti nyeregben a mai utunk végcélját, a Vinderel (magyarosítva: Vércse) tavat. Ekkor már 17,30 óra körül járt. A tóhoz leérve első dolgunk a vízvásárlás volt, hisz ekkora már minden vizünk elfogyott. Sátortáborunk környékén, hál’ Isten, volt elég forrás.

Még naplemente előtt fát is kellett gyűjtenünk, hisz az nem lehet, hogy a sok felcipelt szalonnát nyersen fogyasszuk el, tehát a fiúk egy része szétszéledt fát gyüjteni, mint kiderült, ez nem is volt kis feladat, hisz ezen a fensikon fa nincs sehol. Végül a tó keleti oldalán, 100-150 m-t is lekellett ereszkedjünk a völgybe, hogy száraz fát találjunk, de a végén a tüzhely mellett maradt némi tüzelő az utánunk érkező kirándulóknak is.

Egyetlen turista, akivel találkoztunk ezen a nap, az egy 65 éves német turista volt, aki egyedül járta a Máramarosi-havasokat. Saját elmondása szerint, nagyon megfogták őt a Romániai hegyek és évente pár hetet itt tölt, azokat bejárva.

Reggel a csapat egy része nekiindult a Várkő oldalának. Rövidesen, a meredek oldalon kikapaszkodtunk az 1956 méter magas csúcsra, amely egyben a román oldalon a máramarosi havasok legmagasabb pontja is. Innen visszaereszkedtünk a tó mellett álló sátrainkhoz, út közben megálltunk még hóembert építeni egy megmaradt hófoltban. Sátrainkhoz érve megreggeliztünk, és miután összecsomagoltuk a dolgainkat, visszaindultunk az erdészházhoz.

A visszaút már gyorsabban ment, hisz csomagjaink is könnyebbek voltak, illetve mi is jobban szedtük a lábaink. Az autókhoz érve első dolgunk közé a hideg patakban lévő lábáztatás tartozott.

Az Szatmári EKE ezen túrája is végig jó hangulatban telt, a csapat jó volt, a táj csodás - igaz, ezekért a látványokért meg kellett izzadnunk, de mindent összevetve megérte. Minden túránk legalább ilyen legyen!"